Álombálom

"

Hová tűntek a mesés idők jellemerőt firtató, romantikus próbatételei? Mint például a győzd le a sárkányt; hozz az örök ifjúság forrásvizéből; csókold herceggé a varangyot. Modern kor. Újmódi vizsgák. Mutasd az AIDS-tesztedet; köttesd magad poligráfra. Igazold, hogy nagyapád nem volt ámokfutó. Na és ha nem? Majd te leszel! Ébredj, királylány!"

t tulajdonosa hirdetést rakott a kirakatába, melyen ez állt:
„Kutyakölykök eladók!"
Az ilyesfajta hirdetések mindig vonzzák a gyerekeket, és hamar felbukkant egy kisfiú, kérdezve......
"Mennyi a kiskutyák ára?"
A tulajdonos felelt: "20 és 50 euro között".
A fiúcska a zsebébe süllyesztette a kezét, és elővett pár érmét: „Csak 2.50... látod?"
Az ember elmosolyodott, és füttyentett.
Hátulról előjött a kutyája 5 kölyökkutyával.
Az egyik kiskutya nem tudta követni a többieket.
A fiúcska rögtön észrevette a lemaradt sánta kutyust. Mi történt vele? – kérdezte.
Az ember elmagyarázta, hogy a kutyus csípő-problémával született, és örökké sántítani fog.
A kisfiút meghatotta, és felkiáltott:
"Ezt a kutyát veszem meg!"
A férfi felelt:
„Nem, ha tényleg akarod, Neked ajándékozom.”
A fiúnak nem tetszett, és a férfi szemébe nézve mondta:
"Nem, nem akarom, hogy nekem ajándékozza. Annyit ér, mint a többi, és teljes árat akarok fizetni érte.
Csináljuk úgy, hogy a 2.50-emet most odaadom, és minden hónapban 50 centemet, míg teljesen ki nem fizetem."
Az ember azt mondta:
"Nem veheted meg, sosem fog járni. Sosem lesz képes futni, ugrani, mint más kutyák."
A fiúcska lehajolt, felhúzta a nadrágját, hogy megmutassa a bal lábát, amely használhatatlan volt, egy fémszerkezettel volt megtámasztva.
Újra az emberre nézett és azt mondta:
„Nos, én sem tudok futni, és a kutyusnak kell, aki megértse."
Az ember szeme könnyel telt meg... Mosolygott, és azt mondta:
„Fiam, csak azt kívánom, az összes kutyusnak ilyen gazdája legyen, mint Te."

- Mi az isten van ebben a rohadt nagy táskában, Barbara?
- Strandfelszerelés.
- Strandfelszerelés? A strandon én leszerelni szoktam. Hozok egy törülközőt, meg egy újságot, és kész.
- Hidd el, csak az van benne, ami feltétlenül szükséges.
- Igen? Akkor mitől tizenöt kiló?
- Ne rinyálj már mindig, Kari!
- Oké. Akkor vidd te.
- Te vagy a férfi.
- És? Hol van az leírva, hogy nőket nem lehet felmálházni?
- Lovagi szabály.
- Az erényöv is.
- Udvariasság.
- Az apák napja is, mégse ünnepelted meg.
- Nem is vagy apa!
- Ki tudhatja azt manapság biztosra?
- Na, ebből elég... Hová telepedjünk le?
- Az árnyékba.
- Ott nem ér a nap.
- Pont azért hívják ezen a néven.
- Napozni akarok.
- Akkor kifekszel a napra, amíg sercegni nem kezd a... a francba!
- A mi?! Na, mondd csak ki! A zsírom!
- Ez csak egy szófordulat.
- Valóban? Szóval kövér vagyok?
- Nem. Remekül nézel ki.
- Akkor miért beszélsz a zsíromról?
- Egy kur... egy nyavalyás szót sem mondtam a zsírodról. Annyit mertem csak megjegyezni, hogy ha napozni akarsz, feküdj ki a napra egyedül.
- Hogyisne! Te meg majd egyedül stírölöd a nőket.
- Milyen nőket? Nincs itt egy normális nő se az egész strandon.
- De gyorsan felmérted!
- Mit?
- A nőket. Csak most jöttünk, és máris megnézted mindet.
- Dehogy néztem meg mindet. Az amúgy is fizikai képtelenség volna
Annyit bátorkodtam csak mondani, hogy nincs egy normális nő se az egész strandon - rajtad kívül!
- Most bezzeg smúzolsz.
- Barbara!
- Igen?
- Hová tegyem le akkor végül is a székhelyünket?
- Ide. A napra.
- Oké. Meg fog főni az a bogyóagyam, de sebaj! Láttad a Szaffit?
- A rajzfilmet?
- Azt.
- Láttam. És?
- Kéne majd nekem egy olyan szelep a fejemre, mint az ezredesnek volt.
- Nem oda kéne neked szelep, Kari.
- Meg se kérdezem, hova...

- Most meg mit csinálsz?
- Hogyhogy mit? Leterítem a plédet.
- Ezt a régi rongyot?
- Hát... elég csehszlovák egy darab, de hát mindenki ezt használja.
- Mi nem! Ez már nem menő.
- Asszem én megyek. Vár engem édesanyám nokedlivel...
- Itt maradsz. Ezt terítsd le.
- Mi ez?
- Bambuszgyékény.
- Mitől kék?
- Laoszi lápibambusz, amit eredeti indigóba áztattak.
- Ezt ki mondta?
- Az eladó.
- Aha. Tud valamit a pasas. Mindezt mennyiért?
- Hatért.
- Mondom, hogy tud a pasas. Sima tintás szalmát ennyiért eladni...
- Miért gondolod, hogy mindenki csal?
- Tapasztalat. Édesanyám plédje olcsóbb volt. Ráadásul ez a lápiszar még keskeny is.
- Majd fekszel itt mellettem a f^uben.
- Te meg a lápi laoszi bambuszgyékényen?
- Aha.
- Mégiscsak lerakom én azt a plédet.
- Ide ugyan nem.
- Nem is. Az árnyékba.
- Itt maradsz. Na, feküdj te a gyékényre, lásd, kivel van dolgod, én
meg
lefekszem a törölközőmre.
- Erre, amelyiken Brad Pitt van?
- Erre. Vagy inkább te fekszel Bradre?
- Dehogy! Félnék, hogy esetleg alattam felébred Pitt.
- Add ide a fürdőruhámat.
- Melyiket?
- A pinket.
- Az melyik? A rózsaszín?
- Az pink.
- Mindegy... Tessék... Itt van egy zöld is.
- Az pisztácia.
- Csak egy bugyi.
- A színe pisztácia.
- A pisztácia nem szín, hanem mag.
- Mit értesz te ehhez?
- És ez a kék?
- Türkiz.
- Feladom.
- Ideje. Takarj el, míg felveszem.
- Tessék...
- Jól áll?
- Jól. Remekül.
- Akkor most add ide a szalmakalapomat.
- Tessék.
- Kérem a napszemüvegem is.
- Nesze.
- Megkaphatnám a sarum?
- Hát hogyne.
- Ideadnád a nyakpárnámat?
- Ide.
- Jaj, dobd már ide a müzliszeletemet is!
- Parancsolj.
- Még a Cosmóval is megdobhatnál.
- Íme.
- És kérem a kézkrémet is.
- Tessék... Esetleg most már ideadnád az újságomat?
- Nem. Most kentem be a kezem. Vedd ki magad.
- Kösz. Rád aztán lehet számítani.
- Mivel kencés a kezem, add ide azt is. Az a kis tégely az orrhámosítóm.
- Elég vészesen hangzik.
- Bekennéd az orrom?
- Minek? Jeget akarsz törni vele? Nem mehetnénk inkább fürdeni végre?
- Fürdeni?
- Strandon vagyunk, Barbi.
- A bícsen vagyunk, ne legyél már olyan alpári.
- Nem, kincsem, én bizony strandon vagyok, és a délelőttöt sem beer-shoppingolással töltöttem, hanem elmentem sört venni.
- Akkor most bekened az orrom, vagy nem?
- Dehogynem... Mellesleg most már úgy érzem magam, mint valami háziinas.
- Nehezedre esik?
- Nem, csak...
- Na, akkor kend be szépen a hátam...
- Kenem...
- ... a lábam...
- Kenem...
- ... a karom...
- Kenem... A hasad is?
- Igen...
- A melled?
- Nem!
- Gondoltam. Na, most te kenj be engem.
- Oké.
- Most miért teszed el azt a naptejet?
- Mert drága. Van ott egy másik flakon, add azt! Neked ez az olcsó is jó lesz.
- Mert ez miből van? Szürkemarha trágyából, hogy olyan olcsó?
- Ne hisztizz! A férfiak bőre igénytelen, arra ez is jó lesz.
- Kösz...
- Fordulhatsz.
- Jó. És most így is maradok a hátamon, és elolvasom az újságomat. Nincs több kívánság. Kezdd meg a napozás végrehajtását.
- Kari!
- Ühüm?
- Nézd meg azt a nőt!
- Jól hallottam?
- Nézd csak meg! Nézed?
- Nézem.
- Na, pont ilyen melleket akarok.
- Akkor menj, és vedd el tőle.
- Ne viccelj! Ez nekem fontos!
- Na, speciel ez nekem is fontos.
- És?
- Hülye vagy. Jó a melled. Olvasok. Egyébként a lápi laoszi gyékényed töri a lapockámat, és érzem, ahogy a szürkemarha trágyád belecsorog a réseibe a hátamról, ahogy izzadok.
- Te izzadsz?!
- Most mondd! Így hűtöm magam.
- Undorító.
- Miért, te mit csinálsz? Kilógatod a nyelved?
- Olyan vagy!... Nézd csak meg azt a nőt is!
- Nézem. Jobb a melled.
- Jobb?
- És a bal is.
- De kisebb a feneke, mint nekem?
- Hm... Egy kicsit talán, de... Nem! Nem, nem, nem, nem, nem!!! Jobban megnézve, azt kell mondanom, hogy a te feneked sokkal kisebb! És formásabb, izmosabb, feszesebb is...
- Azt mondtad először, hogy az övé kisebb!
- Oké, Barbi, most mondd meg nekem őszintén: udvarias választ akarsz, vagy őszintét?
- őszintét.
- Kisebb a segge, mint a tiéd.
- Olyan udvariatlan vagy!
- Ezért kérdeztem, hogy milyen választ kérsz.
- Megsértettél.
- Akkor olvasok.
- Kari!
- Hm?
- Van narancsbőröm?
- Nem hiszem. Csak almát pakoltál, meg egy zöldpaprikát...
- Úgy értem, a combomon van-e narancsbőr?
- Hacsak rá nem köpte valaki, nincs.
- Édi vagy!
- Akkor menjünk a vízbe.
- Elkenődik a make-upom.
- Hogy én mé' kapom ki mindig az ilyen nőket!
- Mit mondtál?
- Hogy minek sminkelsz a strandra...
- Beachre.
- Oda. És ha már sminkelsz, akkor ezek szerint nem is akarsz fürdeni?
- Nem hát! Napozni jöttem, meg amúgy is itt van mindenki, aki számít.
- És én miért kellek ehhez a nézzük-egymást-mert-az-rohadt-trendi dologhoz?
- Csak nem jövök ki egyedül! Na, add csak ide a pisztácia tangámat!
- Minek?
- Fel akarom venni.
- De semmi baja a másiknak.
- Nem is azért. Csak a pink már sokat volt rajtam.
- Sokat? Egy órája jöttünk.
- Nem azért vettem három fürdőruhát, hogy ne hordjam!
- Te itt sminkes divatbemutatót csinálsz?
- Ne legyél ilyen sarkos. Nézd csak, azt a nőt máris eszi a sárga irigység, hogy milyen jó volt a kis pinkem, és most a pisztácia is csuda trendi.
- És ez neked jó?
- Hogy irigy?
- Aha.
- Jó.
- Hát nekem sosem állt fel attól, hogy márkásabb a teniszütőm, mint a srácoké.
- Nem érted te ezt!
- Hát nem, de...
- Kari, leégett a hasad. Csúnyán.
- A szentségit! Pedig te kented le!
- Igen... Ja, mert nem jó flakont adtál.
- Miért, mi ez?
- Bőrradír.
- Minek hozol bőrradírt a strandra?
- Mindenhová viszek. De jó is, hogy itt van, mert most egyszerűen csak itt megfogom, és szépen egyben az egészet le tudom húzni...
- Áááááá!... A felhámmal együtt! Normális vagy?! Leégeted a hasam a bőrradíroddal, utána letéped a leégett bőrömmel együtt.
- Fujj, de gusztustalan!
- Mi? A hasam?
- Nem. A letépett bőrradír. Egyben maradt, mint egy állatbőr. Tele van szőrrel.
- Majd csinálok bele egy frankó kis csikóbőrös kulacsot. Ó, anyám, de fáj!
- Milyen vörös a hasad! Minek jössz ki a napra, ha nem bírod?
- Hogy minek?!... Állj! Barbi!
- Na?
- A hátam is bőrradírral kented le?
- Igen. Miért?
- Nézd már meg!
- Jaj ne!
- Leégett?
- Nem! Feltépted a laoszi lápi bambuszgyékényről a festést! Az összes
indigó ott van a hátadon!
- Szedd le!
- Tépem!
- Aaaargh!
- Ajaj.
- Mi van?
- Az indigó beivódott a hátadba.
- Kék vagyok?
- Kék. Mint az ég. Most meg hová mégy?
- A vízbe....

....
....

Mennyi szép szóval tudjuk kifejezni mégszebb érzéseinket társaink felé!Hihetetlen,hogy annyi csapongó vágyat,megmagyarázhatatlan érzelmet,kusza gondolatot akár egyetlen szó is ábrázolhat.Lecsupaszítva,nyersen,újszülötten,védtelenül,betűkbe burkolva potyog ki szánkon egész bensőnk.Kicsit olyan ez,mint mikor egy pillangót pillant meg az ember a réten szállni.Elcsodálkozik,milyen szép és kecses.Majd ráveti magát és egy gombostűvel a halálba küldi és büszkén mutogatja a szépség és kecsesség e megmerevedett,torz formáját.Nem fordul ez át valami beteges groteszkbe?Ábrázolni valamit azáltal,hogy elvesszük azt belőle,ami az értelmét adta?Elrontjuk a számunkra fontos dolgokat,hogy mások is láthassák,mit is jelent nekünk,ezáltal megfosztjuk őket a saját élményünk átélésének lehetőségétől.

Némelyek szerint szörnyűséges ember lehetek, de ez nem igaz. Gyermeki szívem van - egy befőttesüvegben az íróasztalomon.

Igen,akkor este kinyitottuk.Együtt,mert Te is kellettél hozzá.Te voltál a kulcsa,Te voltál a visszatartó erő,mely megakadályozta,hogy elfussak a feladat elől,ugyanakkor Te fogtál meg,hogy ne essek neki mohó vággyal és emberi agresszivitással.Te voltál,ki támogatott,hogy szembenézzek félelmeimmel és Te voltál az,aki akaratomon kívül végigjátszatta velem ezt a halálos játékot.Kinyitottuk hát.Együtt.

Pedig minden olyan szép volt.Mindent egy halomba hordtam a szoba közepén.Minden egyes apró darabot egyenként emeltem fel lelkemig,szívem minden szeretetével és törődésével.Félve vizslattam az összegyűjtött dolgokat,bizakodván,hogy egy apró karcolás sincs rajtuk.Szépen dobozba tettem őket.Egyszerű,sima dobozba,hiszen bármi más túl banális lett volna,nem mutatta volna a valódi szándékomat.Végül,lepelként,a tetejére tettem az érzéseimet,közepén védjegyként trónoló szívemmel.Gyorsan rácsuktam a dobozt,mielőtt kiszökhettek,mielőtt kiszökhettél volna.Mindezt egy gyönyörű helyen,a semmi határán hagytam,majd nemes egyszerűséggel nem jártam arra többé.Most azonban kinyitottuk.Együtt.

Együtt,mert szükségem volt hozzá Rád.Te voltál az akaraterő bennem,az izom a lábamban,mely visszavitt oda.Te voltál a kulcs,mely kinyithatta e dobozkát,melyben benne voltál Te,a betegségem okozója,mely kórra Te vagy számomra a gyógyír.Végzetes csapdába kerültem és mikor erre rájöttem,mit tettem?Eltemettelek.Eltemettelek Téged és mindent,minek egy kicsit is köze volt Hozzád.De most végre kinyitottuk.Együtt.Nem menekülhetek a dolgok elől tovább.Így előled sem.De legfőképp magam elől nem.Szembe kell néznem,vagy éppen fel kell vállalnom a dolgaimat.Az érzéseimet.Csakhogy ehhez megint szükségem lenne Rád.Hiszen Te vagy a kulcs mindenhez.Te vagy a kulcsom.

Vajon nem azért vannak kivilágítva a csillagok,hogy mindenki megtalálja a sajátját?Lehetséges.De miért jó nekünk,ha megtaláljuk?Hiszen sosem érhetjük el,nem szerezhetjük meg.Olyannyira messze van az a csillag tőlünk,amilyen vonzó számunkra.Próbálkozhatunk bátran,bízhatunk benne,hogy mi leszünk azok,akiknek sikerül megkaparintani,mert hát a remény hal meg utoljára,u gye.Csakhogy csillagainkat láthatatlan,ám csaknem legyőzhetetlen falak őrzik.De újra és újra fejjel próbáljuk ledönteni ezeket,mikor egyszerüen elsétálhatnánk mellettük.Ám akkor a csillagunkat is elkerülnénk.De mi olyanok vagyunk ilyenkor,mint a gyermek,aki egy új játékot látván úgy érzi,belehal,ha nem kaphatja meg.Aztán,hogy lecseréli-e egy csillogóbbra hamarosan,vagy élete végéig megtartja-e és boldogsággal tölti-e el a látványa?Egyikre sincs garancia...

Mi akarjuk egyáltalán ennyire azt a csillagot?Vagy valaki saját szórakoztatására kreálta őket,bogár-effektust váltva ki vele belőlünk és most popcornnal az ölében röhögve nézi szánalmas próbálkozásainkat?...

Vajon a csillag is annyira a miénk akar lenni,mint amennyire mi akarjuk?Vagy csaok monoton csábít,csupá mert ez a dolga?Igazából mindegy is.Általában csak a vágyódás marad,bágyadt,megfáradt kiskutya-szemekkel nézünk a kiválasztott csillag után.

De mi kreatívak is vagyunk és megoldjuk,megmagyarázzuk magunknak,hogy tulajdonképpen ez így van jló,így is a mi csillagunk,csak ott jobb helye van,nem érheti semmi baj.Mindig úgy érezhetjük,velünk van,hiszen,ha felnézünk ott van.Tényleg velünk van?Igazi boldogság ez?Nem mondhatjuk ennyi erővel mindenre azt,hogy a miénk?Nem lenne így túl egyszerű az élet...?

A legnehezebb kérdés pedig:Mi a teendő akkor,ha a Csillagodat valaki más mellett látod ragyogni?...

Van egy hely. Valahol a minden és a semmi között. Egy apró sötét zug, mely a legkopárabb síksághoz vezet. Csak kevesen kapják meg a választás lehetőségét. Ehhez ugyanis egy különleges képességre van szükség: tudni kell egyszerre két helyen lenni.Tudni kell elviselni a semmi csendjét,mely halálsikolyként hasít tudatunkba,miközben a minden hangjai mintegy sokkhatásként monoton impulzusokat lök elszivacsosodott,tehetetlen agyunkba. Mindeközben csak annyi a dolgunk, hogy leüljünk egy kicsit és végre körbenézzünk,és észrevegyük igazán fontos,értékes dolgokat .Ez a kis odú remek hely a szortírozásra. Bármit itt hagyhatunk,   amiről úgy gondoljuk,nincs tovább szükségünk rá. Ennek a helynek két kijárata van. Azoknak az embereknek a zöme,akik eljutnak ide,már olyannyira megsérültek az Élet harcában,hogy minimális gondolkodás után hagyják elnyeletni magukat a semmi csalogató csendhomokjával.És azok,akik visszafordulnak?Ők kiégett aggyal,faltörő kosként ostromolják továbbra is a Nagy Falat,a következő esélyig,majd kezdődik minden elölről.

És hogy melyik a jobbik döntés? Nem tudhatod. Csak reménykedj…

Kiírlak magamból, meggyógyulok.

Állok melletted, ahogyan máskor, más mellett
nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tu-
dod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy te-
szel mintha, aztán mégsem, és én nem nézek
rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni
és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint
tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt
vagy és én úgy teszek, mintha másvalaki volnál és
én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt,
akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímo-
gatni a fejed, nyugtatón és forrón, és kinevethe-
tően és banálisan. Nem akarom a szemedet néz-
ni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsó-
kolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mo-
solygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegye-
dünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi
leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár,
hogy egyetlen percre sem voltunk. Nehéz a szívem,
de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon,
új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gon-
dolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?
Jó így? Jó most? Már nem akarlak meghódí-
tani, álmomban látott kép vagy, és én nem ke-
reslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek.
Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni,
mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy
megszerettelek, nem megszerezni, nem birto-
kolni akarklak, nem, nem inkább a semmi. A ha-
lálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így
akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiír-
lak. Magamból.


Csak rám ne nézz.

Minden megszokott volt. A helye a sorban, társai érintése, ahogy lágyan egymáshoz dörzsölődtek, a megszokott szűkössége nyugalmat árasztó, kellemes sötétség…Hirtelen erős ujjak szorították meg és emelték a magasba. Leírhatatlan érzés volt. Ő volt az egyedüli, egyetlen egy, akit kiemeltek a többi közül,. Kiváltságossá vált, felülkerekedett hétköznapi élete sötét dolgain. Fenségesen érezte magát. Ekkor a távolban földön túli fény lobbant, majd közeledni kezdett felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy vakította el fényessége, a belőle áradó melegség. Csodálva nézte a megigéző ragyogást, míg az el nem érte és egy őrjítő, égető, lángoló csókban eggyé váltak. Megszűnt létezni a világ. Minden elsötétült, minden eltűnt, csak ő maradt az ürességben, ő és a benne lévő túlvilági fény, mellyel összeolvadt és most élő fáklyaként ragyogja be a mindenséget, tüzel, lobog, szikrát hány, utat mutat az elveszettnek és elűzi a rossz szellemeket. Ő! Azonban ereje hirtelen elfogyott, ragyogása parázslássá csökkent és ő tudta, érezte, hogy baj van, de nem lehetett visszamenni és akkor zuhanni kezdett, le a mélybe, egyedül, és mikor utolsó pillantását vetette a világra, csak ürességet érzett belül…

Majd a cigarettacsikk csendesen kihunyt.

Szép lassan elnyelt édes kis szöveged bájos mocsara.Elvakított a rózsaszín köd és a remény,ez a gonosz kis manó könyörtelen hazugságokat sugdosott fülembe.Mélyen elnyelt a homály,amit én akkor puha bárányfelhőnek gondoltam,mely bársonyosan lringatott egy elképzelt világban.Mint mikor az ember a karácsonyi vásárban forró cukorba mártott almát vesz.Oly rég volt már a tavalyi alkalom,mikor utoljára evett ilyet,hogy mohón habzsol belőle az első pár percben és a világ legfinomabb étkének találja.Ám percek múltával emberünk eltelik az ízzel és minél többet kap belőle, annál émelygősebbek érzi,míg a végén már csak felkavarodik tőle a gyomra.Jó esetben.Rosszabbikban miután elemeltük a szánktól,csak akkor vesszük észre,hogy a vastag máz alatt az alma bizony már rothad.Ráadásul a Csalódás nevü kis féreg mászik elő közepéből,hogy integessen nekünk,majd pajkosan ránk kacsint ls kinevet.Szabályszerüen röhög rajtunk.

Nos,ilyen voltál te nekem.Csak a vastag mázat láttam rajtad és mivel én hiszek a mesékben,nem néztem a dolgok mélyére.Így hát,mikor SZŐKE HERCEG táblával nyakadban,táltos paripán bevágtattál az életembe,elhittem.Mert szükségem volt egy saját hercegre.Mert akartam egyet.Mint az emberek,ha egy reklámban azt látják,hogy egy sztárnak hűdevagány autója van,azonnal olyat akarnak,mertazjó.Azonban ilyen autóért nagyon sokat kell tenni.Így megjelennek a hamisítványok hűdevagyány-X néven,amik tökéletes másolatai a sztárautóknak.Csak nem működik a fék.Dehát,ez igazán elhanyagolható tényező,hiszen annyira hasonlít.

Te is ilyen voltál.Egy idő után tábládról lekopott a festék,táltos paripádról kiderült,hogy hintaló és kezedben fakarddal sok minden voltál, csak herceg nem. Egy kétségkívül tökéletesen látványos,ám hibás másolat.Hirtelen,fájón vágott arcon a tudat,az igazi éned.

Tudod,ez nem panasz,már nem vagyok szomorú. Bánatom könnyeimmel együtt felszáradt.Csak magamban csalódtam.Én már nem hiszek a mesékben.

Mert mid is akartam lenni Neked?A segítőd,ki melletted áll és támogat.Őrangyalod,ki megóv a bajtól.Pajzsod,ki felveszi helyetted a támadásokat,kardod,mely mindig érted harcol.Érted.Lettem volna társad az életben,barátod a nehéz pillanatokban,tettestársad a gonosz csínyekben.Gazdád lettem volna,parancsolód,ki büszkén,kevélyen harsogná a világnak sikereid fényében fürdőzve,hogy az övé vagy,s ki szégyenkezett volna helyetted is és őrjöngött volna hibáid miatt.S tulajdonod is lettem volna,ki csak téged szolgált volna,minden tettét érted tette volna,önzetlenül,tisztán.Érted.Szerelmed lettem volna,kit a Sors egész életre Neked ítél.Szenvedélyes szeretőd,ki lankadatlanul csak érted ég.Érted.Esküdt ellenségedként megkeseríteném életed.Lennék kiegészítésed és teljes ellentéted.Egyetlen szavadra azzá alakulnék,akit csak szeretnél.Bárkid lehetnék.Lehettem volna…Ha akarod…

Belép.Körbenéz.Hétköznapi szoba,egyszerü,letisztult berendezés.Felesleges bárminemü cicoma.Kár bele.A szekrényhez lép.Már várja.Ott ül,arcán a ráfestett mosollyal.egy percig elmélázva tekint végig csapzott,szakadozott ruháján,kócos kefehaján.Ha jól megnézné az ember,tulajdonképpen visszataszítónak,ijesztőnek találná.De nem nézik meg,még egy kicsit sem.Az arcát időálló festékkel rajzolták,szeme biztatóan csillog,szája széles,őszinte mosolyra húzódik.Az embereknek ennyi elég,a célnak így megfelel.Neki is megfelel.Válla kicsit megrázkódik,visszatér merengéséből.Érte nyúl,leemeli a polcról.Átsétál vele a szobán és leül vele az ódon,kopott díványra.Nagyot sóhajt,vár pár percet,majd belevág.Elkezdi,előszr lassan,akadozva,mintha igazából nem is akarná ezt az egészet.Majd belelendül,és mint a beteg,kinek gyomra méreganyagokkal van tele,igyekszik minél előbb mindent kiadni,mi megmérgezi lelkét.Gondolatai,mint zabolátlan vad zuhatag,zúdulnak elő.Monoton beszél,nem ő irányítja szavait,ő már nincs a szobában,újraéli multjának minden percét.Hirtelen elhallgat.Pár percig maga elé mered.Egy könnycsepp gördül végig az arcán,csillogón.Megrázkódik,mintegy lerázva válláról a múlt terhének nyomó súlyát.Lassan visszatér a régi kis szobába.Ránéz,rámosolyog.Szemében hála csillog.Meghallgatta.Mint mindig.Felkel.Nem vár tovább,mire is várna.Felemeli,gyors léptekkel átviszi a szobán,majd visszarakja a polcra.Már sietne,minek maradjon.Még egyszer körbepillant a szobán,majd becsukja maga mögött az ajtót.Őt otthagyja.Majd ha kell,újra eljön.Addig meg elvan a polcon.Úgysincs jöbb dolga.Úgyis csak útban lenne.

Elindulsz.Monoton baktatsz,mereven előrenézve.Kerülöd a tekinteteket.Mit is adhatnál a rád meredő kiváncsi szempárnak?Nincs mondanivalód.Lépteid hangosan koppannak a rideg betonon.Versenyt kopog az esővel.Minél gyorsabban kapkodod lábaid,annál jobban zuhog.S még ebben a vad versengésben is egy gyönyörü dallamot alkotnak.Együtt.Mély,melankólikus dallamot,mely fájón mar szívedbe s tépi elő érzéketlenül emlékeid.Mégis élvezed.Lelassítasz hát,legyőztek.Úgyis teljesen átáztál.Mindegy,most minden mindegy.Csak te vagy és az eső.És az emlékek.Előtörnek,megrohannak,sok régi képkocka egy szakadt filmből.Nézed az elmosódott arcokat,hallgatod a visszhangzó párbeszédeket.Még mindig mész.Egyre keményebben taposod az utat,ezzel akarván kiírtani a rossz dolgokat,mint mikor undorodva taposol el egy kis bogarat.De nem múlik a vetítés,nem sötétül a vászon s a képek sem hullanak darabokra.Mindegyik ujabb borzalmas érzést kelt benned.Tényleg ennyire iszonytató mindez?Tényleg nincsenek jó dolgok az életedben?Megállsz.S míg az esőcseppek násztáncukat járják arcodon, hogy aztán könnyeidet elcsábítva kis patakként közösen folyjanak tova, rájössz : elrontottad…