Minden megszokott volt. A helye a sorban, társai érintése, ahogy lágyan egymáshoz dörzsölődtek, a megszokott szűkössége nyugalmat árasztó, kellemes sötétség…Hirtelen erős ujjak szorították meg és emelték a magasba. Leírhatatlan érzés volt. Ő volt az egyedüli, egyetlen egy, akit kiemeltek a többi közül,. Kiváltságossá vált, felülkerekedett hétköznapi élete sötét dolgain. Fenségesen érezte magát. Ekkor a távolban földön túli fény lobbant, majd közeledni kezdett felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy vakította el fényessége, a belőle áradó melegség. Csodálva nézte a megigéző ragyogást, míg az el nem érte és egy őrjítő, égető, lángoló csókban eggyé váltak. Megszűnt létezni a világ. Minden elsötétült, minden eltűnt, csak ő maradt az ürességben, ő és a benne lévő túlvilági fény, mellyel összeolvadt és most élő fáklyaként ragyogja be a mindenséget, tüzel, lobog, szikrát hány, utat mutat az elveszettnek és elűzi a rossz szellemeket. Ő! Azonban ereje hirtelen elfogyott, ragyogása parázslássá csökkent és ő tudta, érezte, hogy baj van, de nem lehetett visszamenni és akkor zuhanni kezdett, le a mélybe, egyedül, és mikor utolsó pillantását vetette a világra, csak ürességet érzett belül…
Majd a cigarettacsikk csendesen kihunyt.
