Belép.Körbenéz.Hétköznapi szoba,egyszerü,letisztult berendezés.Felesleges bárminemü cicoma.Kár bele.A szekrényhez lép.Már várja.Ott ül,arcán a ráfestett mosollyal.egy percig elmélázva tekint végig csapzott,szakadozott ruháján,kócos kefehaján.Ha jól megnézné az ember,tulajdonképpen visszataszítónak,ijesztőnek találná.De nem nézik meg,még egy kicsit sem.Az arcát időálló festékkel rajzolták,szeme biztatóan csillog,szája széles,őszinte mosolyra húzódik.Az embereknek ennyi elég,a célnak így megfelel.Neki is megfelel.Válla kicsit megrázkódik,visszatér merengéséből.Érte nyúl,leemeli a polcról.Átsétál vele a szobán és leül vele az ódon,kopott díványra.Nagyot sóhajt,vár pár percet,majd belevág.Elkezdi,előszr lassan,akadozva,mintha igazából nem is akarná ezt az egészet.Majd belelendül,és mint a beteg,kinek gyomra méreganyagokkal van tele,igyekszik minél előbb mindent kiadni,mi megmérgezi lelkét.Gondolatai,mint zabolátlan vad zuhatag,zúdulnak elő.Monoton beszél,nem ő irányítja szavait,ő már nincs a szobában,újraéli multjának minden percét.Hirtelen elhallgat.Pár percig maga elé mered.Egy könnycsepp gördül végig az arcán,csillogón.Megrázkódik,mintegy lerázva válláról a múlt terhének nyomó súlyát.Lassan visszatér a régi kis szobába.Ránéz,rámosolyog.Szemében hála csillog.Meghallgatta.Mint mindig.Felkel.Nem vár tovább,mire is várna.Felemeli,gyors léptekkel átviszi a szobán,majd visszarakja a polcra.Már sietne,minek maradjon.Még egyszer körbepillant a szobán,majd becsukja maga mögött az ajtót.Őt otthagyja.Majd ha kell,újra eljön.Addig meg elvan a polcon.Úgysincs jöbb dolga.Úgyis csak útban lenne.
