Igen,akkor este kinyitottuk.Együtt,mert Te is kellettél hozzá.Te voltál a kulcsa,Te voltál a visszatartó erő,mely megakadályozta,hogy elfussak a feladat elől,ugyanakkor Te fogtál meg,hogy ne essek neki mohó vággyal és emberi agresszivitással.Te voltál,ki támogatott,hogy szembenézzek félelmeimmel és Te voltál az,aki akaratomon kívül végigjátszatta velem ezt a halálos játékot.Kinyitottuk hát.Együtt.
Pedig minden olyan szép volt.Mindent egy halomba hordtam a szoba közepén.Minden egyes apró darabot egyenként emeltem fel lelkemig,szívem minden szeretetével és törődésével.Félve vizslattam az összegyűjtött dolgokat,bizakodván,hogy egy apró karcolás sincs rajtuk.Szépen dobozba tettem őket.Egyszerű,sima dobozba,hiszen bármi más túl banális lett volna,nem mutatta volna a valódi szándékomat.Végül,lepelként,a tetejére tettem az érzéseimet,közepén védjegyként trónoló szívemmel.Gyorsan rácsuktam a dobozt,mielőtt kiszökhettek,mielőtt kiszökhettél volna.Mindezt egy gyönyörű helyen,a semmi határán hagytam,majd nemes egyszerűséggel nem jártam arra többé.Most azonban kinyitottuk.Együtt.
Együtt,mert szükségem volt hozzá Rád.Te voltál az akaraterő bennem,az izom a lábamban,mely visszavitt oda.Te voltál a kulcs,mely kinyithatta e dobozkát,melyben benne voltál Te,a betegségem okozója,mely kórra Te vagy számomra a gyógyír.Végzetes csapdába kerültem és mikor erre rájöttem,mit tettem?Eltemettelek.Eltemettelek Téged és mindent,minek egy kicsit is köze volt Hozzád.De most végre kinyitottuk.Együtt.Nem menekülhetek a dolgok elől tovább.Így előled sem.De legfőképp magam elől nem.Szembe kell néznem,vagy éppen fel kell vállalnom a dolgaimat.Az érzéseimet.Csakhogy ehhez megint szükségem lenne Rád.Hiszen Te vagy a kulcs mindenhez.Te vagy a kulcsom.
