Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, ahogyan máskor, más mellett
nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tu-
dod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy te-
szel mintha, aztán mégsem, és én nem nézek
rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni
és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint
tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt
vagy és én úgy teszek, mintha másvalaki volnál és
én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt,
akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsímo-
gatni a fejed, nyugtatón és forrón, és kinevethe-
tően és banálisan. Nem akarom a szemedet néz-
ni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsó-
kolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mo-
solygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegye-
dünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi
leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár,
hogy egyetlen percre sem voltunk. Nehéz a szívem,
de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon,
új-kamaszként: mindegy, ugye, mindegy? Gon-
dolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz?
Jó így? Jó most? Már nem akarlak meghódí-
tani, álmomban látott kép vagy, és én nem ke-
reslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek.
Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni,
mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy
megszerettelek, nem megszerezni, nem birto-
kolni akarklak, nem, nem inkább a semmi. A ha-
lálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így
akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiír-
lak. Magamból.
Csak rám ne nézz.
